9. rész

Reménytelen az esély

Sziasztok!
Amint ígértem, sietek a részekkel, és látjátok, máris hoztam az újat. 
Kezd egyre jobban eldurvulni a helyzet, remélem izgatottan várjátok, mi lesz a vége! A következő részben kiderül.
Örülnék, ha véleményeiteket kifejtenétek egy kommentben. :)


Üdv: Fanni

Nem szorított elég erősen ahhoz, hogy el ne tudjak menekülni karjai közül. Felkeltem, gyorsan az ajtóhoz szaladtam. Hiába nyitogattam, mert a kulcsot kivette belőle valaki. Közben már Jenson odajött mellém, s erősen átfogta derekamat, úgy, hogy még véletlenül se tudjak kiszabadulni.

- Itt az van, amit én akarok, megértetted?! – vágta hozzám mérgesen kérdését.

Erre nem volt mit felelnem. Kapálózni kezdtem, de semmi értelme nem volt. Legalább kétszer olyan erős, mint én. Egyik kezével megfogta államat, s fejemet elfordította, hogy a szemébe nézzek.

- Megértetted?! – kérdezte újra.

- Nem! – válaszoltam dühösen és hangosan. Még hozzá szembe is köptem, amire nagyon begurult.

Letörölte köpésemet, s egy mozdulattal újra az ágyra hajított. Karjaimat fejem fölé szorította, lábaimat pedig úgy helyezte, hogy ne tudjak rugdosni. Ezután elkezdett csókolgatni. Egyre lentebb haladt, majd mikor elérkezett oda, és akkor ujjaival belém hatolt. Hangos nyögés tört ki belőlem, amit ő nagyon élvezett.

- Hagyj már békén, kérlek! – könyörögtem.

Kérésemet elengedte füle mellett. Egyre gyorsabban mozogtak ujjai bennem. Mostanra már megelégeltem, amit csinált. Próbáltam minden erőmmel kiszabadulni szorításából. Az egyik kezem sikeresen kimenekítettem, s egy hozzám legközelebbi tárgy felé nyúltam, ami egy váza volt az éjjeliszekrényen. Ahogy megragadtam, a fejéhez is vágtam. A váza azonnal darabokra tört. Egy pillanat alatt összeesett, és én megszabadultam tőle. Csak egy volt a baj. A homloka vérezni kezdett. Jaj, Istenem, mit tettem! Villám gyorsan felkaptam magamra ruháimat, majd mielőtt kirohantam volna az ajtón, kapcsolt az agyam, hogy zárva van. Idegesen keresgéltem az asztalon, a fiókokban. Vajon hova tehette ez a barom a kulcsot?

Á, már megvan. Legegyszerűbb eset, hogy zsebre vágta. Megnézem, hátha ott van. Odasiettem Jensonhoz, jobb kezemmel nadrágzsebébe nyúltam. Tele volt apró dolgokkal: öngyújtó, kocsikulcs, rágó. Még drogot is találtam… Hihetetlen ez az alak. Végül ráleltem egy kulcscsomóra. Mivel ez a ház az övé, minden szobához van egy kulcsa, legalábbis úgy gondolom. Szerencsére a kulcsok meg voltak számozva. Nekem pedig a 38-asra van szükségem. Meg is van. Kinyitottam az ajtót, majd a lépcső felé vettem az irányt. Szélsebesen leszaladtam rajta, átpréseltem magam az emberek között, míg végül megpillantottam Kimit. Egyből láttam rajta, hogy ő nem tud túl sokat segíteni, sőt még ő is segítségre szorul. Az egyik asztalnál Rebeca, Gina és Jack ült. Sajnos csak tőlük tudok segítséget kérni. Így hát feléjük iramodtam. Rebeca vett észre először, és máris motyogott rólam valamit. Köszönés nélkül egyből a lényegre tértem:

- Nagy baj történt! – tájékoztattam őket aggódóan.

- Micsoda? Elvesztetted a szüzességed? – gúnyolódott Rebeca vigyorogva.

Erre a mondatra Gina és Rebeca egymásra néztek, s mosolyogni kezdtek.

-         Nem… - válaszoltam röviden, mert most nem akartam veszekedésbe kezdeni. – Hanem Jensont fejbe vertem egy vázával… és hát vérezni kezdett a homloka… és segítségre van szüksége. – hadartam el mondókámat néhány másodperc alatt.

-         Miért vágtad fejbe? – érdeklődött Gina kikerekedett szemekkel.

-         Az most nem lényeg. Majd később mindent elmesélek. – hazudtam.

Biztosra vették, amit mondtam. Majd mintha ott sem lennék, újra belekezdtek beszélgetésükbe. Jack maga elé meredve töprengett valamin. Én pedig összefonott karokkal a mellemen vártam, hogy szóljanak hozzám valamit. Rájöttem, hogy ez úgysem fog bekövetkezni, ezért tovább noszogattam őket:

- Kérlek titeket, segítsetek! Tudom az én hibám, és nem keverlek bele titeket, csak segítsetek! – mondtam szinte könyörögve.

A csajok nem is ügyeltek rám, csak csacsogtak még mindig.

- Na, menjünk, segítsünk! – szólalt meg végre Jack.

Egy pillanatra találkozott tekintetünk, szemei bocsánatkérést fejeztek ki. Az biztos, hogy egyhamar nem bocsátom meg neki, amit tett, de hogy soha, azt nem állítom.

- Menj csak Jack, mi itt maradunk. – szólalt meg végre Rebeca. – Nem sok hasznunkat vennétek. – nevetett magán, és vele együtt Gina is.

Nem tudom, ez miért is volt vicces, de mindegy. Jack felállt a székből, s jelentőségteljesen rám nézett: induljunk! Én csak bólogatva beleegyeztem. Távolságtartóan siettünk fel a lépcsőn, be a szobába. Mikor beértünk, Jenson még mindig a földön feküdt. Jack lehajolt hozzá, hogy megnézze, mennyire súlyos a sebe, majd tájékoztatott:

- Nem túl vészes. – szólt röviden.

- Nem túl vészes?! Hiszen vérzik a feje, nem is kicsit! – ellenkeztem.

- Hozok valamit, amivel beköthetjük a sebet. – mondta, mintha kérdésemet meg se hallotta volna.

- Segítsek? – ajánlkoztam.

- Nem, maradj itt, ültesd fel, ha tudod. És próbáld meg elállítani a vérzést valahogy. – mondta, s már itt sem volt.

Odaballagtam Jenson mellé, elhatározván, hogy megpróbálkozok a felültetésével. Karjaimat hónalja alatt összefontam, s odahúztam az ágyhoz, hogy megtámasszam hátát. Részben sikerült is. De mikor az ágy felé közeledtem, bevertem a lábujjamat a szélébe, ami iszonyatosan fájt. Mindig elintézem magam valahogy.

Fölé hajoltam, hogy megnézzem a sebét. Már nem is vérzett. Megnyugtattam magam azzal, hogy minden rendben lesz. Leültem mellé, hogy megfogjam, ha véletlenül el akarna dőlni. Fejemet oldalra fordítottam, s az összetörött vázadarabokat látván, gondoltam leszek olyan rendes, és felszedem azokat. Négykézláb közeledtem, mert túl lusta voltam most felállni. Azonban a darabok szedegetése közben valaki erősen megragadta lábaimat, s húzni kezdett. Száz százalékig biztos voltam abban, hogy Jenson teszi. Csak elég volt megfordulnom, s szemeim rögtön az övéivel találkoztak, na meg szadista vigyorával. Felkiáltani sem volt időm, mert ő gyorsabb volt nálam, s kezét számhoz szorította úgy, hogy levegőt alig kaptam. Másik kezével erősen fogta karjaimat testemhez szorítva. Lábaim hiába voltak szabadok, ha semmit sem érek most velük. Valami után kotorászott, de én nem láttam, mert a másik irányba volt fordítva a fejem. Még mindig nem szólt semmit, ki tudja, mire készül. Kezdett idegesíteni ez a némaság. A kapálózás is hiába volt, hiszen esélyem sincs ellene. Egyszercsak enyhe tűszúrást éreztem karomban, s elsötétült előttem minden.