10. rész

Megválaszolt kérdések

Sziasztok! 

El sem hiszem, hogy már elérkeztem a 10. részhez! Nagyon köszönöm a rendszeres olvasóimnak, hogy valamennyien vették a fáradságot, és írtak néhány sor véleményt az irományomról! Ezek a sorok inspiráltak arra, hogy folytassam továbbra is a történetem.

A mostani rész inkább csak egy elbeszélgetés lett, de remélem, hogy ez is tetszeni fog nektek. Hamarosan jövök az új résszel!

Üdv: Fanni

Felébredtem. Hol vagyok? Olyan ismerős ez a hely, ez a szoba, mintha… mintha az én szobám lenne. Tágabbra nyitottam szemeimet, s látván a rendetlenséget, igazoltam, hogy ez tényleg az én szobám. Pizsamámban fekszek. Nem emlékszem, hogy felvettem volna. De mit keresek én itt? Nem a buliban kéne lennem? Ezer meg egy kérdés fogalmazódott meg bennem, amikor halk lépteket hallottam a szoba irányába jövet. Nincs kedvem még tárgyalni a történtekről, hiszen én sem tudom, hogy mi a helyzet. Visszafeküdtem párnámra, jobban betakaróztam, és eljátszottam, hogy még mindig alszok. Gondolom, apu járkált. Hát ki más lenne itthon? Bejött, megsimogatta fejem búbját, aztán megpuszilt, majd kisétált. Csukott szemmel el tudtam képzelni az egészet. Ezek után próbáltam felidézni a buliban történteket. Az utolsó dolog, amit felsoroltam, az volt, hogy egy üveg pálinkával ültem kint a lépcsőn. Ezzel arra tudok következtetni, hogy jól berúgtam, s az események nagy részére nem emlékszem.

Arra lettem figyelmes, hogy valaki kopogtat az ajtómon.

- Ki az? – szóltam az ajtó előtt álló személyhez.

- Én vagyok, Rebeca. – hangzott a válasz. Csak tőle nem akartam hallani!

- Mit akarsz?

- Beszélnünk kell. – mondta aggodalmasan.

- Szerintem nincs miről beszélnünk. Eleget láttam… - szóltam hozzá mérgesen.

Erre már nem mondott semmit. Szó nélkül kinyitotta ajtómat, és besétált. Én pedig kitakaróztam, s felálltam, hogy kiküldjem innen.

- Menj el! Látni se akarlak többet!

- Előtte még el kell mondjam, mi történt tegnap. – hangja még mindig tele volt aggodalommal.

Vajon mire ez a nagy aggodalom? Visszaültem ágyamra, majd ő is csatlakozott hozzám. Bólintottam, hogy elkezdheti a mesét.

- Rettenetes állapotban voltál, mikor rádtaláltunk. – fejét csóválva nézett el a semmibe.

- Hogy mi van? Ezt nem értem… - ráncoltam össze szemöldököm.

- Éppen ezért mesélem el.

Közelebb kúszott hozzám az ágyon, kezét vállamra helyezte, s mélyen a szemembe nézett.

- Vicky… téged megerőszakoltak. – jelentette ki. Eközben egy könnycsepp gördült le arcán, szája széle pedig lefelé görbült.

Hogy micsoda? Nem tudtam megszólalni. Értetlenül néztem rá, mire ő sírva átölelt. Arcát vállamba temette, én pedig viszonoztam ölelését. Ezt nem tudom elhinni. Megerőszakoltak… Megerőszakoltak? Szent Isten! Mibe keveredtem én! És apám vajon mit tud erről? Vagy akárki? Mégis hogy történhetett ez? Csak ne velem történt volna…
Ezt sehogy sem tudom felfogni. Szerettem volna azzal elveszíteni a szüzességem, akit szeretek. Ha nem szakítottunk volna Jackkel, akkor vele lett volna az első. De már tök mindegy. Odaadtam a szüzességem egy szadista állatnak, akit Jensonnek hívnak. Imádkozzon, hogy soha a büdös életbe ne fussunk össze mégegyszer. Mert addig él, míg meg nem fojtom! Hogy volt rá képes? 22 éves… Én pedig még a felnőttkort sem értem el. A buliban pedig volt ezernyi csaj, akivel lefeküdhetett volna. Miért kellett pont velem? Elmélyülve gondolataimban arra lettem figyelmes, hogy Rebeca kibújt ölelésemből, s beszédre nyitotta száját.

- Nem fáj semmid? Jól vagy? Esetleg… nem vérzel? – kérdezte Rebeca, szemeit törölgetve.

- Most, hogy rákérdeztél… Érzem, hogy fáj odalent. És nem, nem vérzek. Lelkileg viszont nem vagyok túl jól. – válaszoltam kérdéseire, mikor bevillant egy lehetőség. – Basszus, lehet, hogy terhes vagyok? – kérdeztem rá kikerekedett szemekkel.

- Nem tudom… az attól függ, használt-e óvszert vagy sem.

- Ha az vagyok, én öngyilkos leszek! – tört ki belőlem az idegesség.

- Nyugodj meg…

- Nyugodjak meg? Ha te lennél a helyemben, mégis mit tennél? Biztos te is ideges lennél… De hogy lehet az, hogy semmire sem emlékszem abból, ami történt? – vágtam szavaiba.

- Tényleg semmire sem? Arra se, hogy Jenson bezárt az egyik szobába? És… onnan én már nem tudom, mi történt.

- A 38-as szoba… - ismételgettem magamnak. – Igen. Először ledobott az ágyra, majd elkezdett vetkőztetni, én pedig akkor vágtam fejbe egy vázával, hogy szálljon le rólam. Ja és meg is ujjazott…

- Innentől már mindent értek. Ekkor kijöttél, hogy segítséget kérj tőlünk. Jack elment veled segíteni. – próbálkozott ő is a történtek összerakásával.

- Igen. Én még annyira emlékszek, hogy felültettem Jensont, aztán pedig valahogy magához ragadott. Ezután tűszúrást éreztem a karomban. – folytattam a visszaemlékezést.

- Ez már megmagyarázza azt, mit keresett egy altatóinjekció a földön… - eszmélt fel Rebeca.

- Szóval ezt tette velem ez a szemétláda! Elaltatott, hogy megerőszakolhasson! Mégis milyen elmebeteg képes az ilyenre? Ezt nem ússza meg szárazon, azt garantálom! – fenyegetőztem.

- Nem tudom, miért tette ezt. De hogy nem normális, az biztos. Miután „végzett” veled, eltűnt a buliból. Senki sem tudja, hova ment. Ennek következtében Alonso beavatása is elmaradt. – mondta kicsit csalódottan.

- Engem ez most hidegen hagy, hogy elmaradt. Az én gondom sokkal nagyobb. Egyébként milyen állapotban találtatok rám? – néztem rá bánatos szemekkel.

- Kimi indult keresésedre. Azt mondta, korábban már hallotta a sikításod abból a szobából. De zárva volt. Ezután visszajött a buliba meg minden, és később ment vissza az ajtóhoz, de már nem hallotta hangodat. Még mindig nem lehetett kinyitni, ezért valahonnan szerzett egy feszítővasat, s felfeszítette az ajtót. Szinte sokkot kapott, mikor meglátott téged meztelenül az ágyon fekve… megerőszakolva. Jenson biztos kinyitotta magának az ajtót, aztán újra kulcsra zárta, s távozott. Ezt mindhármunknak elmesélte, mire mi is felmentünk a szobába.

- Mindhármatoknak? – kérdeztem értetlenül.

- Ginanak, Jacknek és nekem.

- Uhh… Remélem senki más nem fog tudni erről.

- Én megígérem, hogy tőlem senki nem fogja megtudni.

- Köszi. Aztán mit csináltatok velem? Elvittetek valahova vagy mi?

- Igen. Kimi elvitt hozzám, én pedig ápoltalak. Később pedig a segítségével becsempésztünk a szobádba.

- De hát a bejárati ajtó zárva volt. Akkor meg hogy? – csodálkoztam.

- Mire jó, ha nálad van a házkulcsod? – mosolygott Reby.

- Tényleg! Jaj, nagyon hálás vagyok érte!

- Ez a legkevesebb, ami tőlem telik. Ja igen, itt a kulcsod. – mondta, s kezembe adta. – Nagy szerencsénk volt, hogy megtaláltuk a zsebedben, különben nehezebb dolgunk lett volna.

- Az bizony! Na és apu tud valamit erről a dologról? – kérdeztem, reménykedve abban, hogy semmiről se tud.

Mindketten hallottunk, amint valaki az ajtóba toppan, ezért automatikusan elfordítottuk fejünket az irányába.

- Miről kellene tudnom? – kérdezte apu meglepetten.