1. rész

"Jól vagyok!"

- Értsd meg! Sajnálom, de a kapcsolatunknak vége. Nézd, én már nem szeretlek. Érzelem nélkül nincs értelme tovább folytatnunk… És az a leghelyesebb, ha őszintén elmondom neked.

- Az lehet, hogy te már nem érzel semmit… De én… áh, mit számít ez. Légy boldog a szerelmeddel!

- Tényleg nagyon sajnálom… nem mi irányítjuk az érzéseinket. Szerettelek, de az már elmúlt.

- Jól van, megértettem. De hamarabb is szólhattál volna, hogy egy másik csajjal alakulgat valami.

- Bocs, de nem tudtam, hogyan mondjam el.

- Aha… Hát akkor, ennyi volt.

- Sajnálom.

- Attól, hogy sajnálod, én még nem leszek jobban. De ne aggódj, többet nem fogod látni a pofámat…

- Jaj, ne csináld már ezt!

- Dobtál, felfogtam. Nem kell többet magyarázkodnod.

Hosszas csend következett…

- Még mielőtt elmegyek, kaphatok egy búcsúölelést? - kérdeztem.

- Ha nagyon szeretnéd,…

- Ez nem volt valami lelkes. Mindegy, hagyjuk. Szia.

- Hát jó, szia…

Elindultam a hazafelé vezető úton. Próbáltam elfedni bánatomat, kevés sikerrel. Szerencsére még eleredt az eső is. Ez a helyzet egy tipikus, filmbe illő szakítás. Jack ott állt mozdulatlanul, maga elé meredve. Kíváncsi vagyok, mi járhat most a fejében. Talán örül, hogy végre szabad, vagy tényleg sajnálja?...

Azt csak a jó Isten tudja. Legalábbis, én már biztos nem fogom megtudni.

Nem tudom, most mihez kezdjek. Örültem, hogy volt valakim, boldognak éreztem magam. 2 éven át. Ő a legfontosabb nekem, még most is, de már csak halvány reményem van a visszatérésére. Jobban tenném, ha nem gondolnék rá, de ilyenkor ez nehéz feladat…

Basszus, még zsepi sincs nálam. Mondjuk, ez legyen most a legkisebb gondom. Végre, a park már látóhatáron kívül van. Ez az egy dolog vigasztal. Nemsokára elállt az eső is.

Az úton a szomszédok, ismerősök mind rám bámultak. Még egy álmosolyt sem tudtam erőltetni.

- Mi a baj, kislányom? – szólt ide Andrew bácsi.

Nem feleltem.

Végre a kapu előtt vagyok…

Apám épp a kertben nyírta a füvet, úgyhogy nem sokat foglalkozott az érkezésemmel. Intett egyet.

A konyhába érve egy halom mosogatnivaló várt rám. Mivel nem volt kedvem hozzá, bele se kezdtem. Benyitottam a szobámba, nagy rendetlenség volt, mint mindig. Nem törődtem vele, ledőltem az ágyamra, s vártam, mikor csukódik le a szemem…

Nem ment, szüntelenül csak rá gondoltam… Tudom, haragudnom kéne rá, de túlságosan is szeretem.

Ezer meg egy gondolat keringett a fejemben.

Végül a könnyzáporban elaludtam.

- Vicky! Elaludtál? – kérdezte apám, berontva a szobámba.

- Áh, úgy látszik igen – válaszoltam. Éreztem, hasogat a fájdalom a fejemben.

- Hogy a jó Istenbe nézel ki? Mi történt? Választ várok!

- Az történt, ami egyszer minden lány életében bekövetkezik. Jack szakított velem.

- Ó, nagyon sajnálom! Csak lássam meg még egyszer, kitekerem a nyakát! Megmondtam, ha bántani mer téged… annak nem lesz jó vége. És… mégis mi oka volt rá?

- Valaki mást szeret, már nem engem. És légy szíves ne mondj ilyeneket… Ennek ellenére még mindig szeretem, nem szeretném, ha valami történne vele.

- De hát…!

- Apu… ha őt bántod, azzal nekem is ártasz.

- Értem. Figyelj, én nem tudok neked segíteni az ilyen ügyekben, mint annakidején anyád. Csak annyit mondok még, hogy pihend ki magad, és ha gondolod, holnap kimaradhatsz suliból.

- Nem, nem. Már jobban vagyok – hazudtam. Semmi szükség erre.

- Ahogy gondolod… Na de megyek, kezdődik a meccs. Ha kell valami, csak szólj.

- Rendben.

Kiment a nappaliba, én pedig erőt vettem magamon, s felkeltem. A konyhába indultam Algopyrinért. Miután bevettem a gyógyszert, mentem, s lezuhanyoztam. Úgy gondoltam valamit majd dob a kinézetemen. Csodálkozva néztem az órára: 18.37. Kicsit elszaladt az idő. Talán hozzá kéne látnom a házifeladatomhoz. A rendetlen szobámban előkotortam a könyveimet és a füzeteimet. Újra potyogni kezdtek a könnyeim, mikor megláttam a tolltartómon lévő nevet. Igen az Ő neve volt az.

… És újra eszembe jutottak az együtt töltött idők. Mikor megcsókolt, és magához ölelt, elmondani sem tudom, mennyire jó érzés volt; abban a pillanatban örökké akartam élni. Most pedig élőhalott vagyok, és el kellene kezdenem tanulni. Hmm, két témazáró holnap. Nagyszerű, pont erre vágytam! Mivel tudtam, már nem leszek képes ennyi idő alatt olyan sokat megtanulni, szartam rá. Megérthető, hogy ilyen hangulatban nem megy a tanulás. Megszólalt a gyomrom, valamit ennem kéne. Kiszaladtam a konyhába, s összedobtam egy szendvicset. Onnan láttam, hogy apu elaludt a tévé előtt. Bizonyára már véget ért a meccs. Hogy ne fázzon meg, gondoltam betakarom. Túl hangosan mentem felé, így sikerült felébresztenem:

- Vicky, hát te mit csinálsz itt? Kell valami? – kérdezte álmosan.

- Jaj, bocsi, hogy felébresztettelek. Be akartalak takarni, hogy meg ne fázz. Egyébként nincs szükségem semmire.

- Semmi baj. Jól tetted, hogy felébresztettél. Vacsorázom valamit.

Máskor már rég leszedte volna a fejemet, úgyhogy ez a válasz meglepett.

- Akkor oké… Még elmosom a tányéromat, aztán lefekszem.

- Szóval mész holnap suliba?

- Igen persze. Miért ne mennék? Már mondtam, hogy jól vagyok – mondtam el újra, s megindultam a konyha felé.

Apu nem válaszolt. Láttam rajta, nem hiszi el, amit mondtam. Jobban ismer, mint saját magát, de úgy látom, inkább nem olvassa a fejemre, hogy hazudok. Elmostam a tányéromat, s a fürdő felé vettem az irányt. Megmostam a fogam, pizsamát vettem fel. Barna hajam kicsit összekócolódott, úgyhogy kifésültem. Kisírt szemeim vörösek voltak. A látványtól elfogott a fájdalom érzete. A folyosón át bementem a szobámba, felkapcsoltam a lámpát… holnap már tényleg rendet rakok. Megvetettem az ágyam, s lefeküdtem. Éreztem, egyhamar nem jön álom a szememre. Felkapcsoltam az asztali lámpát, s a telefonom után nyúltam. Látom, feljegyeztem benne egy találkozót. Jaj, tényleg! Holnap megyünk Rebecaval Blackpool-ba!