2. rész

Irány Blackpool!

Gondolkoztam egy keveset azon, hogy vajon lemondjam-e, de végül úgy döntöttem, nem teszem. Rebeca nagyon örült, mikor beleegyeztem ebbe a kirándulásféleségbe. Végülis csak ketten megyünk, és nincs olyan messze Lancastertől. Még sosem jártam ott, de Rebeca szerint csodálatos hely. Az egyetlen gond az, hogy nem vagyok kirándulós kedvemben. De nem bánthatom meg, s ki tudja, lehet, jól fogom érezni magam, és elfelejtem, ami ma történt. Na jó, utóbbi lehetetlen. Még beállítottam a telefonon reggelre az ébresztőt, aztán visszatettem az asztalra. Visszafeküdtem az ágyba, hasra fordultam, s magamhoz öleltem Füles nevezetű plüssmacimat. Nagyon szeretem ezt a macit, még 8 éves koromban kaptam, azóta minden este vele alszok. Leoltottam lámpámat. Végül sikerült elaludnom.

A parkban voltam, Jack pedig ott állt előttem. Arcomat kezei közé vette, s egy gyengéd csókot nyomott ajkamra. Nem ellenkeztem, viszonoztam csókját. Kezeit egyre lejjebb csúsztatta, míg végül a derekamnál állt meg. Én pedig erősen nyakába kapaszkodtam, ezzel jelezve azt, hogy nem fogom elengedni. Csókunk egyre szenvedélyesebbé vált, már egymás haját túrtuk. Alig kaptunk levegőt, éreztem a forróságot, ami testemből árad…

Aztán egy pillanat alatt megszűnt minden, mikor felébredtem. Sajnos ez csak egy álom volt, mégis valóságosnak tűnt. Könnyeim ismét hullani kezdtek, én pedig átadtam magam a szomorúságnak. Felkapcsoltam az asztali lámpámat, s láttam a telefonomon, még csak hajnali fél három van. Tudtam, egyelőre nem fogok aludni, úgyhogy elővettem a fülhallgatómat, s zenét kapcsoltam be. Gondoltam egy pörgős zene felvidít, de nem sok hatása volt. Egy órába telt, mire képes voltam újra elaludni.

7.15-kor megszólalt az ébresztő. Nem sok kedvem volt felkelni, de sajnos muszáj. Először a konyhába siettem reggelit készíteni. Miután megettem a kaját, a tányért csak bedobtam a mosogatóba. Milyen ruhát vegyek fel? Egy normális cuccom sincs, pedig nemrég vásároltam. Hosszas keresgélés után a fehér pólóm és a fekete farmerom mellett döntöttem. Hajamat egyszerűen lófarokba kötöttem, majd egy kicsit kisminkeltem magam. Fogmosás után a szobámba rohantam. A cuccokat hétfői órarend szerint pakoltam be a táskámba. Zsebre vágtam a telefonomat és a pénztárcámat. Az ágyamat nagyjából eligazítottam. Indultam cipőmért az előszobába, mikor apa megszólalt:

- Jó reggelt! Hogy aludtál?

- Neked is jó reggelt. Hát, hajnalban felébredtem, de aztán visszaaludtam – válaszoltam.

- Aha. Ma hány órakor jössz haza? – érdeklődött.

- Suli után Blackpoolba megyünk Rebecaval. Ugye már említettem?

- Igen, már említetted. Mindent bepakoltál? Van szükséged pénzre?

- Nem, van elég nálam. Amúgy sem akarok sokat költeni. Jaj, a fürdőruhám elfelejtettem! Köszi, hogy leellenőriztél! – mosolyogtam rá.

- Csak, az apád vagyok! – vigyorgott. Na, aztán jó szórakozást!

- Köszi!

Bevágtattam szobámba, gyorsan előszedtem a fürdőruhám. Miközben az előszobába siettem, beletuszkoltam a táskámba. Felhúztam kopott tornacipőmet, majd sietősen elköszöntem apától. Gyalog szoktam suliba járni, mivel nincs túl messze. Mentem és mentem, végül már messziről láttam az iskolán olvasható feliratot: „Central Lancaster Középiskola”. Kicsit gyorsabban szedtem a lábaimat, mert észrevettem, már senki nincs az udvaron. Te jó ég, elkéstem! Órámra pillantottam: 8.06. Hat perce már becsengettek, futottam be a kapun. Történelem volt az első órám, úgyhogy az első emeletre kellett mennem. Benyitottam a tanterembe, mindenki engem nézett.

- Elnézést tanár úr a késésért! – mondtam szégyenkezve.

- Kihúzlak a hiányzók közül, ülj le! – válaszolt kicsit mérgesen.

A helyemre siettem, majd gyorsan előszedtem a könyvem és a füzetem, és folytatódott az óra.

Rebeka mellettem ült. Láttam, hogy kitépett egy papírt a füzetéből, s elkezdett írni apró betűkkel. Mikor befejezte az írást, a papírt elém tolta, én pedig elkezdtem olvasni:

„Hali! Hogyhogy elkéstél? Ez nem jellemző rád! Egyébként meg mesélj már, mi volt vasárnap Jackkel!”

A mosoly letörlődött arcomról, mikor az Ő nevét olvastam a papíron. Kezembe fogtam tollamat, s írni kezdtem a választ csodálatos gyöngybetűimmel:

„Szia! Hát, nem aludtam valami jól. De nem fontos. A vasárnapot pedig elmesélem szünetben vagy suli után, de nem most.”

Visszatoltam a papírdarabot, s ő megint íráshoz kezdett. Újra elém került a papír:

„Aha, jó. Egyébként tegnap beszéltem Ginaval, és ő is szeretne ma velünk jönni. Ugye nincs ellene semmi kifogásod, hogy velünk tartson?”

A gondolatom ellenkezőjét vetettem a papírra.

„Ez nagyszerű! Már hogy volna kifogásom. Hárman is jól elleszünk.”

„Akkor oké. Ja és hallottam hírét egy bulinak, ami pont ma lesz Blackpoolban. Olyan 9 óra körül kezdődik. Lenne kedved hozzá? Egy kis piálós buli. Nem lesznek sokan.”

Ezen egy kicsit elgondolkoztam. Nem tudom, jó ötlet-e, de már úgyis rég voltam ilyen buliban, szóval… Legalább egy kis időre elfelejtem bánatom. Viszont előtte felhívom aput, és kikönyörgöm, hogy elengedjen, majd valamit hazudok. Rebeca sürgető pillantást vetett rám, úgyhogy sebesen leírtam válaszomat:

„Van kedvem. Előtte kikönyörgöm aputól az engedélyt, úgyis el fog engedni. De nem szeretnék túl sokat inni.”

„Rendben. Nyugi, csak annyit, amennyit akarsz.”

„Oké.”

Ezzel be is fejeztük a levelezést. Összegyűrte a papírt, s bedobta táskája mélyére. Az óra hátralévő perceiben a tanárra figyeltem. Legalábbis próbáltam, de eszembe jutott az álmom és Jack. Magamban azt kívántam, bárcsak újra együtt lennénk, s tovább folytatódna a vidám életem. De ezt sajnos nem lehet elintézni egy kívánsággal.

Kicsengettek.

A többi órám úgy eltelt, hogy észre se vettem. Az utolsó órám, fizika, elmaradt, mert a tanárnak sürgősen el kellett utaznia. Így hamarabb kijöttünk a suliból. Hárman, Rebeca, Gina és én a suli előtti padra leültünk. Mivel senki sem mukkant meg, gondoltam, majd én megtöröm a csendet:

- Csajok! Elhoztatok mindent, ami kell?

- Azt hiszem, igen. – mondták egyszerre.

- Szerintem ne várjunk még egy órát. Mi lenne, ha hamarabb indulnánk? – vetette fel a lehetőséget Rebeca.

- Jó ötlet. Legalább több időt tölthetünk a strandon. – szólalt meg Gina.

Én pedig egyetértően bólintottam.

- Akkor hát induljunk! Gyertek! Úgy tudom van egy kétórási busz. – kelt föl a padról Reby.

Mindketten követtük. Út közben nem sok jelentőset beszéltünk, csak a szokásos iskolai teendőket. Megérkeztünk a buszmegállóba. A busz már bent állt, szerencsére még elértük. A buszon két szabad hely volt még, gondoltam hagy üljenek le ők. Majd én állok.

- Üljetek csak le nyugodtan. – intettem kezemmel az ülések felé.

Szó nélkül elfoglalták helyüket. Mivel nem volt sok kedvem végigbeszélgetni velük az utat, fülembe dugtam fülhallgatómat, s elindítottam a zenét. Egy óra utazás után már kezdtek fájni a lábaim, de már csak kibírom azt a 20-25 percet. Végül megérkeztünk Blackpoolba, a csodálatos tengerpart már a buszból látszott. Gyors léptekkel elhagytuk a járműt, s a jegypénztárhoz siettünk.

1. rész

"Jól vagyok!"

- Értsd meg! Sajnálom, de a kapcsolatunknak vége. Nézd, én már nem szeretlek. Érzelem nélkül nincs értelme tovább folytatnunk… És az a leghelyesebb, ha őszintén elmondom neked.

- Az lehet, hogy te már nem érzel semmit… De én… áh, mit számít ez. Légy boldog a szerelmeddel!

- Tényleg nagyon sajnálom… nem mi irányítjuk az érzéseinket. Szerettelek, de az már elmúlt.

- Jól van, megértettem. De hamarabb is szólhattál volna, hogy egy másik csajjal alakulgat valami.

- Bocs, de nem tudtam, hogyan mondjam el.

- Aha… Hát akkor, ennyi volt.

- Sajnálom.

- Attól, hogy sajnálod, én még nem leszek jobban. De ne aggódj, többet nem fogod látni a pofámat…

- Jaj, ne csináld már ezt!

- Dobtál, felfogtam. Nem kell többet magyarázkodnod.

Hosszas csend következett…

- Még mielőtt elmegyek, kaphatok egy búcsúölelést? - kérdeztem.

- Ha nagyon szeretnéd,…

- Ez nem volt valami lelkes. Mindegy, hagyjuk. Szia.

- Hát jó, szia…

Elindultam a hazafelé vezető úton. Próbáltam elfedni bánatomat, kevés sikerrel. Szerencsére még eleredt az eső is. Ez a helyzet egy tipikus, filmbe illő szakítás. Jack ott állt mozdulatlanul, maga elé meredve. Kíváncsi vagyok, mi járhat most a fejében. Talán örül, hogy végre szabad, vagy tényleg sajnálja?...

Azt csak a jó Isten tudja. Legalábbis, én már biztos nem fogom megtudni.

Nem tudom, most mihez kezdjek. Örültem, hogy volt valakim, boldognak éreztem magam. 2 éven át. Ő a legfontosabb nekem, még most is, de már csak halvány reményem van a visszatérésére. Jobban tenném, ha nem gondolnék rá, de ilyenkor ez nehéz feladat…

Basszus, még zsepi sincs nálam. Mondjuk, ez legyen most a legkisebb gondom. Végre, a park már látóhatáron kívül van. Ez az egy dolog vigasztal. Nemsokára elállt az eső is.

Az úton a szomszédok, ismerősök mind rám bámultak. Még egy álmosolyt sem tudtam erőltetni.

- Mi a baj, kislányom? – szólt ide Andrew bácsi.

Nem feleltem.

Végre a kapu előtt vagyok…

Apám épp a kertben nyírta a füvet, úgyhogy nem sokat foglalkozott az érkezésemmel. Intett egyet.

A konyhába érve egy halom mosogatnivaló várt rám. Mivel nem volt kedvem hozzá, bele se kezdtem. Benyitottam a szobámba, nagy rendetlenség volt, mint mindig. Nem törődtem vele, ledőltem az ágyamra, s vártam, mikor csukódik le a szemem…

Nem ment, szüntelenül csak rá gondoltam… Tudom, haragudnom kéne rá, de túlságosan is szeretem.

Ezer meg egy gondolat keringett a fejemben.

Végül a könnyzáporban elaludtam.

- Vicky! Elaludtál? – kérdezte apám, berontva a szobámba.

- Áh, úgy látszik igen – válaszoltam. Éreztem, hasogat a fájdalom a fejemben.

- Hogy a jó Istenbe nézel ki? Mi történt? Választ várok!

- Az történt, ami egyszer minden lány életében bekövetkezik. Jack szakított velem.

- Ó, nagyon sajnálom! Csak lássam meg még egyszer, kitekerem a nyakát! Megmondtam, ha bántani mer téged… annak nem lesz jó vége. És… mégis mi oka volt rá?

- Valaki mást szeret, már nem engem. És légy szíves ne mondj ilyeneket… Ennek ellenére még mindig szeretem, nem szeretném, ha valami történne vele.

- De hát…!

- Apu… ha őt bántod, azzal nekem is ártasz.

- Értem. Figyelj, én nem tudok neked segíteni az ilyen ügyekben, mint annakidején anyád. Csak annyit mondok még, hogy pihend ki magad, és ha gondolod, holnap kimaradhatsz suliból.

- Nem, nem. Már jobban vagyok – hazudtam. Semmi szükség erre.

- Ahogy gondolod… Na de megyek, kezdődik a meccs. Ha kell valami, csak szólj.

- Rendben.

Kiment a nappaliba, én pedig erőt vettem magamon, s felkeltem. A konyhába indultam Algopyrinért. Miután bevettem a gyógyszert, mentem, s lezuhanyoztam. Úgy gondoltam valamit majd dob a kinézetemen. Csodálkozva néztem az órára: 18.37. Kicsit elszaladt az idő. Talán hozzá kéne látnom a házifeladatomhoz. A rendetlen szobámban előkotortam a könyveimet és a füzeteimet. Újra potyogni kezdtek a könnyeim, mikor megláttam a tolltartómon lévő nevet. Igen az Ő neve volt az.

… És újra eszembe jutottak az együtt töltött idők. Mikor megcsókolt, és magához ölelt, elmondani sem tudom, mennyire jó érzés volt; abban a pillanatban örökké akartam élni. Most pedig élőhalott vagyok, és el kellene kezdenem tanulni. Hmm, két témazáró holnap. Nagyszerű, pont erre vágytam! Mivel tudtam, már nem leszek képes ennyi idő alatt olyan sokat megtanulni, szartam rá. Megérthető, hogy ilyen hangulatban nem megy a tanulás. Megszólalt a gyomrom, valamit ennem kéne. Kiszaladtam a konyhába, s összedobtam egy szendvicset. Onnan láttam, hogy apu elaludt a tévé előtt. Bizonyára már véget ért a meccs. Hogy ne fázzon meg, gondoltam betakarom. Túl hangosan mentem felé, így sikerült felébresztenem:

- Vicky, hát te mit csinálsz itt? Kell valami? – kérdezte álmosan.

- Jaj, bocsi, hogy felébresztettelek. Be akartalak takarni, hogy meg ne fázz. Egyébként nincs szükségem semmire.

- Semmi baj. Jól tetted, hogy felébresztettél. Vacsorázom valamit.

Máskor már rég leszedte volna a fejemet, úgyhogy ez a válasz meglepett.

- Akkor oké… Még elmosom a tányéromat, aztán lefekszem.

- Szóval mész holnap suliba?

- Igen persze. Miért ne mennék? Már mondtam, hogy jól vagyok – mondtam el újra, s megindultam a konyha felé.

Apu nem válaszolt. Láttam rajta, nem hiszi el, amit mondtam. Jobban ismer, mint saját magát, de úgy látom, inkább nem olvassa a fejemre, hogy hazudok. Elmostam a tányéromat, s a fürdő felé vettem az irányt. Megmostam a fogam, pizsamát vettem fel. Barna hajam kicsit összekócolódott, úgyhogy kifésültem. Kisírt szemeim vörösek voltak. A látványtól elfogott a fájdalom érzete. A folyosón át bementem a szobámba, felkapcsoltam a lámpát… holnap már tényleg rendet rakok. Megvetettem az ágyam, s lefeküdtem. Éreztem, egyhamar nem jön álom a szememre. Felkapcsoltam az asztali lámpát, s a telefonom után nyúltam. Látom, feljegyeztem benne egy találkozót. Jaj, tényleg! Holnap megyünk Rebecaval Blackpool-ba!

Első bejegyzésem

Üdv az oldalon! 


Máris elkezdem a történetemet, nem írok bevezetőt, a későbbiekben megtudtok minden fontos infót. Remélem elnyeri majd a tetszéseteket az irományom! :)